A NASA 2026. október 2-án virtuális webináriumot szervezett az Artemis-programról a vak és gyengénlátó közösségnek. A Double Tap podcast két vak NASA-mérnököt és az esemény egyik szervezőjét kérdezte a tapasztalataikról.
A rendezvényen az Artemis II holdutazást szállító rakétájának RS-25 hajtóművei kerültek előtérbe, de szó esett arról is, hogyan lehet a küldetéseket vakon is követni. A Double Tap műsorvezetői, Steven Scott és Shaun Preece három résztvevővel beszélgettek: Dr. Robert „Bob” Sheltonnal, Dr. Craig Moore-ral és Christine Maleccel. Shelton és Moore a NASA mérnökeként, Malec szabadúszó íróként és tanácsadóként vett részt a webinárium előadói között; a szervezésben is segített.
A három résztvevő
Bob Shelton a kereskedelmi személyzetszállítási program (Commercial Crew Program) vezető szimulációs mérnöke. Az 1970-es évek eleje óta dolgozik a NASA-nál, végzettsége szerint matematikus. Craig Moore vegyésznek tanult, az elmúlt nagyjából húsz évben mérnöki területen dolgozik. Christine Malec a torontói vak közösség tagja, saját megfogalmazása szerint polgári tudós (citizen scientist), akit régóta érdekel a csillagászat és az űrutazás. A webinárium több évig készült, és az előkészítés során többször is úgy tűnt, hogy a terv elakadhat. A szervezők kitartása nélkül nem jött volna létre.
A NASA az Artemist olyan programnak szánja, amelynek hasznai mindenkihez eljutnak, a vak közösséghez is. Shelton elmondta, hogy a szervezet a munkatársai számára is sokat tesz az akadálymentességért, és folyamatban van a kiállítások tapinthatóvá, hozzáférhetővé tétele. Ez nem tökéletes, de vak munkavállalóként jó hely a NASA. Moore hozzátette, hogy sok ember dolgozik a hozzáférhetőségen a NASA-nál és a beszállítóknál is. A leíró hangsáv (audioleírás) kiválóan sikerült, a csillagászati területen pedig plakátok és szonifikáció (adatok hanggá alakítása) is készültek.
Hogyan került két vak ember a NASA-hoz
Shelton 1971-ben szerzett egyetemi diplomát matematikából. A texasi vakügyi bizottság akkoriban aktívan támogatta a vakok elhelyezkedését. A foglalkoztatási programért felelős munkatárs ebédet szervezett a Johnson Űrközpont egyetemi programokért felelős munkatársával. Az ebéd során a kezdeti elutasításból az lett, hogy három vak jelöltet nyárra felvesznek kipróbálásra. Mindhárman megállták a helyüket: Shelton elmondása szerint nem kellett mást tenni, mint hogy valaki felolvassa nekik az anyagokat. Beszéd- vagy braille-technológia akkor még nem állt rendelkezésre.
A NASA ekkor mérnökhiánnyal küzdött, mert az első Apollo-küldetés után jelentős létszámleépítés történt, a repülések pedig folytatódtak. Sheltont űrhajók navigációjával foglalkozó csoportba osztották be, ahol a matematikai diploma pontosan megfelelt az igényeknek. A főnöke az első találkozón azt mondta neki, hogy nem tudják, mit kezdjenek vele, de ha egy nehéz egyetemen matematikai diplomát szerzett, akkor eléggé okos, találja ki hát maga, mivel szeretne foglalkozni. Shelton jobbnak tartja ezt, mintha kijelöltek volna neki egy feladatot, mert így oda irányíthatta a munkáját, ahol a legnagyobb hatást érheti el.
Craig Moore doktorátust szerzett kémiából, majd a Tennessee-i Egyetemen posztdoktorként dolgozott. Egy ottani végzős diák édesapja a Marshall Űrrepülési Központ felsővezetésében dolgozott, és az ő segítségével került a NASA-hoz. Nem számított rá, hogy valaha a szervezet tagja lehet. Kezdetben anyagtudományi elméleti munkát végzett: különleges optikai anyagokat vizsgált számítógépes szimulációval. Az előrejelzései segítettek a kísérletezőknek kiválasztani a vizsgálandó molekulákat, a kísérleti eredmények pedig visszacsatolásként irányították az ő munkáját. A szimuláció sokkal olcsóbb, mint az új vegyületek szintézise, tisztítása és tesztelése. Egy ilyen projekten három-négy ember dolgozik együtt, és az egyikük foglalkozhat az előrejelzésekkel. A nehézséget az jelenti, hogy a képek és diagramok leírása, hozzáférhetővé tétele sokszor problémás.
Tudományos munkájában olyan, az 1960-as években Fortranban írt programokkal dolgozott, amelyek kimenete képernyőolvasóval jól olvasható volt. Ez fáradságos volt, de a kimenetben lehetett keresni, kiegészítésként pedig braille-t is használt. Kollégái szinte kivétel nélkül segítőkészek voltak, a szükséges eszközöket megkapta. Úgy látja, hogy a mérnöki és tudományos munka egyre inkább elméleti, szoftveres hátterű, így van hely a vak szakemberek számára is.
Az RS-25 hajtómű
Az Artemis II rakétáját, az SLS-t (Space Launch System) RS-25 hajtóművek hajtják, amelyek korábban az űrrepülőgépen is repültek. A mérnökök szerint a hardver lényegében ugyanaz maradt, a vezérlés változott, mert másik járműbe kerültek. Az új gyártású hajtóművekben egyes alkatrészeket, amelyeket korábban kézzel munkáltak meg, additív gyártással, vagyis 3D-nyomtatással állítanak elő, és a kritikus alkatrészeknél újabb anyagokat is használhatnak.
A méretekről csak hozzávetőleges adatok hangzottak el: a tesztállvány több emelet magas, mert a mintegy félmillió font tolóerejű hajtóművet tartó szerkezetnek nagyon erősnek kell lennie. A hőelvezetéshez és a hatalmas mennyiségű víz áramoltatásához az állvány alá további szinteket építettek.
A hajtómű egyik érdekes része az égéstér. Nem túl nagy, de az egyik oldalán rendkívül alacsony, a másikon rendkívül magas a hőmérséklet. Ekkora hőmérséklet-különbség mellett a szerkezetben repedések keletkezhetnek. Az egyik mérnök látott élőben űrrepülőgép-indítást, és elmondta, hogy a földrengésszerű rezgést előbb érzékeli az ember, mint a hangot, mert a hang gyorsabban terjed a szilárd talajban, mint a levegőben.
Az egyik mérnök a hajtómű leírásához az AI-t is használta. A Google Gemini mesterségesintelligencia-szolgáltatásától kért információt, és érdemesnek tartja közölni vele, hogy a felhasználó vak, és képek helyett szöveges leírást kér. Ez általában jól működik.
Matematika és szimuláció képernyőolvasóval
Shelton munkájának nagy részét ma szimuláció teszi ki. A csapatával egy holdkomp prototípusát szimulálták: a járműnek nem szabad olyat tennie, amit szimulációban lehet tesztelni, például felrobbanni. A szoftverben hibát lehet előidézni, és megnézni, mi történik. A szimuláció olyasmit tesz lehetővé, ami a valódi tárggyal gyakorlatilag nem kivitelezhető. Az ő csoportja ma már csak szimulációval foglalkozik. A grafika és a virtuális valóság nem az ő területe, bár érdekesnek találja őket.
A webinárium kérdései között szerepelt a digitális iker (digital twin) fogalma is. Shelton magyarázata szerint ez a szimulációhoz hasonló: egy valós objektum másolata, amely csak számokból és egyenletekből áll. A kérdés annyira szakszerű volt, hogy azt gyanította, a saját munkacsoportjából csatlakozott valaki.
A matematika hozzáférhetősége régóta nehézséget jelent. A nyomtatott matematikai jelölések, az egyenletek különleges jelei nem részei annak a szabványos karakterkészletnek, amelyet a JAWS vagy más képernyőolvasó felolvas. A mesterséges intelligencia ebben sokat segít: egy PDF tartalmát le lehet vele cseréltetni sima szöveges matematikára. A matematikai jelölésre létezik szöveges nyelv is, ilyen a LaTeX. Shelton viszonylag könnyen olvassa, és az AI-val át is lehet alakíttatni a tartalmat LaTeX-re. Korábban egy könyvtárban unatkozó diák vagy a felesége olvasta fel neki a matematikai anyagokat. A felesége kiváló felolvasó volt, aki úgy csoportosította a tartalmat, hogy az könnyen értelmezhető legyen.
Audioleírás és szonifikáció
Christine Malec elmondta, hogy a webinárium részeként bemutattak egy audioleírással ellátott rakétaindítási videót. Az eseményen derült ki számára, hogy a NASA-nak van egy YouTube-lejátszási listája audioleírású videókból. Az esemény idején 17 videó szerepelt rajta, és bízik benne, hogy a lista bővülni fog. A bemutatott videó volt az első NASA-tartalom, amelyet audioleírással hallott.
Az audioleírás jó volt, de hiányolta, hogy nem a nagy képpel kezdődik. Először a teszthelyet, a szerkezetet, a gépezetet és a rakétát kellene általánosan bemutatni, és csak utána rátérni arra, mi történik a teszt során. A videóban ehelyett sok volt a gőz, a csövek leírása, és nehéz volt összeállítani a teljes képet.
Tudományos tartalmaknál érdemes a leírásba beépíteni a tudományos magyarázatot is. Ha például a leíró azt mondja, hogy gőz áramlik ki a cső végéből, jó lenne, ha azt is megnevezné, mi a gőz, és melyik csőből jön. Ez eltér attól, ahogyan filmeket, színdarabokat vagy élő eseményeket szoktak leírni. Malec ezen J. J. Hunttal dolgozott együtt a Chandra-röntgenobszervatórium képeinek leírásakor.
A szonifikációról Malec hangsúlyozta, hogy a NASA által közzétett képek jó része konstrukció. A teleszkópok adatai gyakran röntgen- vagy infravörös tartományból származnak, amelyet az emberi szem nem érzékel, ezért a képeket az emberi látáshoz igazítva állítják elő. Az adatokkal azonban másképp is lehet dolgozni, például hanggá alakítva őket. Wanda Díaz-Merced csillagász az adatai átvizsgálására használja a módszert: hanggá alakítja őket, majd az anomáliákat hallgatja ki belőlük. A szonifikáció hasznos, és esztétikailag is szép lehet.
Moore maga alig használta, kivéve egyszerű görbéknél, de egyetértett azzal, hogy intuitív képet adhat olyan bonyolult jelenségekről, mint a szupernóva vagy a ködök.
Az Artemis-küldetések követése vakon
A műsorvezetők megemlítettek egy észt vak fejlesztőt, aki saját, hozzáférhető Artemis-irányítópultot készített, mert vakok számára akkoriban nem létezett ilyen megoldás. Moore ezt nem ismerte, de a tudósok és mérnökök általában problémamegoldók, és támogatják az érdeklődőket. Úgy véli, érdemes felvenni a kapcsolatot olyan szervezetekkel, cégekkel vagy intézményekkel, ahol ilyen munkát végeznek.
Az Artemis-küldetések számozását Malec pontosította. Az Artemis II embereket vitt a Hold körül. Az Artemis III tervezett feladata alacsony Föld körüli pályás teszt, a holdraszállásra pedig az Artemis IV során kerül sor.
Malec és vak párja az Artemis II közvetítéseit hallgatta, és úgy érezték, hogy a közvetítés a látó közönséget célozza: minden új kép megjelenésekor azt jelezték, hogy érdemes odanézni. Malec a webinárium tervezésekor megkérte a NASA-t, hogy próbáljon nem látásalapú tartalmat is nyújtani. Az Artemis II útja során volt egy időszak, amikor az űrhajó a Hold túloldalán járt, és az űrhajósok felváltva ültek az ablaknál. Egyikük a földi irányítással (Capcom, a földi összekötő) tartotta a kapcsolatot, a másik kettő fényképezett, miközben egymással beszélgettek a látottakról. Az űrhajósok szerint ezek a beszélgetések rendkívül gyümölcsözők voltak, de a közvetítésben nem lehetett őket hallani.
A vak közösség számára a következő szintű hozzáférést az jelentené, ha hallhatnák ezeket a beszélgetéseket. A webinárium keretében kaptak egy rövid részletet a felvételekből: a NASA elkezdte közzétenni a hanganyag egy részét. A felvételen az űrhajósok nagyon lelkesek voltak, de többször elhangzott, hogy nem tudják leírni a látványt, ami nem teljesen az volt, amit Malec remélt. Úgy gondolja, hogy ebből több is várható. Azt javasolta a NASA-nak, hogy az élő közvetítésekhez készüljön audioleírás, és gondolják át, milyen más anyaguk van, amelyet eddig nem tartottak értékesnek a látó közönségnek szóló tájékoztatásban, de a nem látó közönség számára értékes lehet.
A webinárium kérdései és részvételi adatai
A webinárium jelentkezői nagyon vegyes tudásszintet képviseltek. Voltak tudósok és mérnökök, akik a rakétáról és a hajtóműről kérdeztek részletesen, és olyanok is, akik éppen közösségi főiskolát (community college) kezdtek, és csak azt akarták elmondani, hogy lenyűgözőnek találják az egészet. Moore szintén a kérdések sokszínűségét emelte ki.
Az egyik kérdés arról szólt, hogyan élhetnek vakok az űrben. Shelton válasza szerint a világűrben három dimenzióval kell számolni: a Földön a gravitáció a padlóhoz rögzít mindent, pályán ez nem igaz, és már kétdimenziós felületen is nehéz megtalálni a telefont vagy a bögrét.
Nagyjából 800-an jelentkeztek, és az esemény alatt időnként több mint 220-an voltak jelen. A regisztrálók az esemény után e-mailben megkapták a forrásgyűjteményt és a felvételt.
Tanács vak diákoknak
Moore és Shelton egyaránt azt tanácsolja a vak diákoknak, hogy először gondolják végig, mit szeretnének csinálni. Shelton az első főnöke tanácsát ismétli: ki kell találni, hol lehet a legnagyobb hatást elérni. Hozzátette, hogy a NASA munkájának csak kis részét teszi ki a rakéták építése, és ő maga sem tudná, hogyan kell rakétát építeni. Moore azt javasolta, hogy a diákok keressék meg azokat a szervezeteket, ahol ilyen munka folyik. A mérnökök és tudósok általában segítőkészek, és útvonalakat javasolnak a pályához.
Összegzés
A NASA webinárium egyszerre mutatta meg, hogy vak szakemberek évtizedek óta dolgoznak az űrprogramban, és hogy a nagyközönségnek szánt tartalmak még mindig főként a látókra épülnek. Az audioleírás, a szonifikáció és az űrhajósok beszélgetéseinek közzététele olyan irányok, amelyeken a NASA tovább haladhat, ahogy a résztvevők javasolták. A diákoknak szóló üzenet egyértelmű: a matematikai és tudományos pálya vak emberek számára is járható, az AI és a képernyőolvasók pedig sok akadályt csökkentenek.
A cikk a Double Tap podcast 2026. október 9-i adása alapján, AI felhasználásával készült, ezért apróbb pontatlanságokat tartalmazhat.